LEMEZEK/SZÖVEGEK

KELL EZ A LEVEGŐ (2010)

  1.  Vágta
  2. Ez vagyok én
  3. Túl a rácsokon
  4. Mindig szerepre éhes
  5. A Nap után loholva
  6. Képek
  7. Szving a föld alatt
  8. Szakadék bár
  9. Szelíd és hallgatag
  10. Alapjáraton
  11. Szilánkok között
  12. Harmatbársony
  13. Édesvízen
  14. Mindenki hazamegy
  15. Kicsit örült, de nem bolond
Felvétel, keverés:
Alsó Sas Stúdió
Hangmérnök: Jörg Tibor

Mastering:
Tom-Tom Studio
Hangmérnök: Dorozsmai Péter

Hoffer Péter - basszusgitár
Pálffy Károly - szaxofon
Szilágyi Balázs - gitár, ének
Vérti Krisztián - ütőhangszerek
Weibl Zoltán - dob

VENDÉGEK:
Sinkó Izabella - vokál
Csordás Veronika - vokál
Takács Zsolt - harmonika
Balogh Tibor - trombita
Pöcz Balázs - pozan


Vágta


Ha úgy érzed, ennyi mára már elég volt
és nem maradt semmi, csak néhány fehér folt,
holnapra halvány hajnalpír az arcán,
de most még kannából kínálja a maradék bort,
hát szárnyakat hátra, jöhet a vágta!
Rohanj elŐre! Ne nézz most hátra!
Üvölts, mint hogy ha az utolsó volna,
az utolsó napon, a legutolsó óra!

Ez vagyok én

Folyton rohan, mégsem halad
S egy lépéssel mindig lemarad
A talpa alatt szilánk ropog
Folyton csak várja a holnapot.
Gyakran fut a széllel szemben
és ott van, de mégsem benne a sűrűjében,
hát ez vagyok én. Igen, vagyok én!

Riadót fúj és visszavonul
Kutyába rúg, de nem túl vadul
Nappal él, pedig bántja a fény
Tudom, hiába is szépíteném
Gyakran fut a széllel szemben
és ott van, de mégsem benne a sűrűjében,
hát ez vagyok én. Igen, vagyok én!

Túl a rácsokon

Követed a köveket a Duna-parton.
Egyre távolabb kerülsz a kerülettől.
Elszakadsz talán a szakadéktól,
Ami közted feszül és a város között.

Vigyorog a Hold jóllakottan,
Nézed a halakat, pipálnak.
Elmosolyodsz és búcsút intesz
Egy rácsokon túli világnak.

Mindig szerepre éhes

Volt már csend körülötted
és volt már iszonyú zaj.
Volt, hogy nem is akartad,
mégis sodort magával és
ha adott is eleget az élet,
ez mégsem vígasztal,
-Hát mutasd mire vagy képes!
-te mindig szerepre éhes.

Voltál teljesen árva
és az utcákon kiabálva
kapálódzva az árral
merültél a semmi mocsarába.
Ha mozdulni sem bírsz,
Akkor is egy mondatra vársz;
"Mutasd mire vagy képes!"
-te mindig szerepre éhes.

Pont olyan képtelen, jelentéktelen,
utolsó utáni mohikánként
tűnök el hirtelen, míg ő végtelen
csendben poroszkál falován.

Ugye jó volna tudni, hogy hol a vége?!
Már csak emlékezni erre a mesére.
Nyugodtan, hátradőlve,
egy pohár vörösbort szürcsölve.

A Nap után loholva

Lángol az ég az utcafronton,
egy sziluett táncol a horizonton.
A Nap után lohol, akár a Hold,
és eltűnt, talán igaz se volt.
Ez a pillanat egy hosszú perc,
az imént az időben ragadt.
Lassítva jár egy lepkeszárny
s én nézem egy lomha domb alatt, mert

kell ez a levegő, hogy magamhoz térjek.
Kell a sötét is, hogy hajnalt reméljek.
Még egy korty is kell, hogy ne féljek
de főleg álmok kellenek, ahhoz, hogy éljek.

Amikor teljesen bealkonyult,
a kukákba mulyán bújik a múlt,
előkelő helyet szerezve magának
a vágyak kiszáradt csokrának közepén.

Most kell ez a levegő, hogy magamhoz térjek
és kell a sötét is, hogy hajnalt reméljek.
Még egy korty is kell, hogy ne féljek,
de főleg álmok kellenek, ahhoz, hogy éljek,

de az utcákon pitbullok vadásznak.
Múlik az idő s múlnak a vágyak.
A Föld s az Ég helyet cserél
s csak csend marad ha véget ér.

Képek

Ruhánkon a bor, arcunkon a
sosem szűnő idétlen vigyor
és a kávé, amit zavartan kavarsz fel
-ahogy engem egykoron,
ma már csak képek, de akár a kések.
Szívem helyén sebhelyek.
Életlen képem hiába nézed,
a lényeg úgyis elveszett.

Cipőnkön por, arcunkon tán
sosem volt mosoly.
Én nézlek téged, s érzem láttalak
már valahol. Igen. Szürke a reggel.
S hogy hova tűnt minden
vagy lehetne más?
Te is a miértjeidre keresel választ
és tudom fáraszt, hogy nem találsz.

Mondd, hogy lenne minden ugyanaz,
ha kerékbe törnek az évek?
Mondd, hogy lenne minden ugyanaz,
ha a múlt hamujában ébredsz?
Mondd, hogy lenne minden ugyanaz,
Mikor nem tudunk örülni semminek?
Mondd, hogy lenne minden ugyanaz?
A kukában kopott képek.
Mondd, hogy lenne minden ugyanaz,
Mikor mi is megváltoztunk?
Mondd, hogy lenne minden ugyanaz,
ha csak az árral szemben úszunk?
Mondd, hogy lenne minden ugyanaz,
ha lakat kattan a rácson?
Mondd, hogy lenne minden ugyanaz?
Mondd meg nekem barátom.


Szving a föld alatt

A levegő szinte mar,
De már nem zavar a füst.
A tárcámban talán
akad még pár ezüst,
miből kerül a pohárba
aranyló pára
és egy édeskés illat
elsodor és itthagy.

A pincérnő éppen
egy tálcával táncol,
szemében valami
furcsa tűz lángol.
Nem tudom maradjak
vagy tűnjek el innen,
egy lágy szvingben végül
elolvad minden.

Nem kell nekem az ami fent maradt
ha eltalál egy szving a föld alatt.
Aztán borul az éjjel s begördül a hajnal,
s az első busz ébreszt füsttel és zajjal.

Szakadék Bár

Kopott az asztal a Szakadék Bárban,
Ráncokba gyűrve nyírkos közöny.
Rekedtre vedelt arc a torkán,
köszörül egyet s elköszön.

Minek is szólnál, veszett az este.
Minden mondat félig lerágva
Vagy egészen. Jobb ezen a részen
részegen ülni a félhomályba'.

Ilyenkor eltűnik félig a bánat
és megbújik helyén egy pillanat
abból a részből, mit régen szerettél,
bár hajnalig még sosem maradt.

Már csak félig ülve vagy oldalra dőlve
dúdolsz egy ismeretlen dallamot.
Füledre csend száll s megnyugszik minden,
mit az éjjel(élet) belőled még meghagyott.

Szelíd és hallgatag

Csak ül, szelíd és hallgatag.
Látom, távol került a mától,
nem úgy mint az a két ripacs
aki túl sokat mutat magából.

Lehet, hogy most azon mereng,
vére hányszor vitte félre.
Talán csak várja cinkosát,
hogy még egy görbe körre kérje,

vagy épp likőrös éjjelek
ízét idézi vissza.
Végtére is gondolhat annyi mást
amíg vacak borát megissza.

Csak ül, szelíd és hallgatag.
Tudod, sosem beszél magáról.
Nézed, pár perc kell, ennyi csak,
máris továbbrepít magával

Alapjáraton

Lusta folyók partjain
pecázik az unalom
álmatagon kattog az agy
ilyen az élet alapjáraton
lomhán elnehezülve
beléd karol a nyugalom
Úgy érzed nincs már semmi baj.

A lét vérszegényen henyél
erekben alvad a vér
szobádban lassan
körbeér a fény
és lehet, hogy nem alszol,
nem is vagy ébren
csak a lélek féregjáratait
kezelgeted a sötétben.

Odabent még csendben zakatol
egy érben, a vérben valahol
a ritmus, a titkos adalék
nem csak hús vagy, a maradék.
Még van elég nafta a gépben
ami a szívedet tarta ébren,
akad még valami jel
Ne aludj el! Ne aludj el!

Szilánkok között


És hátradőltem,
mert ebben a körben
már elveszett, ami elveszhet.
Zajok és csendek
rakjatok rendet!
Rámszakadt ez a kupleráj.

Zuhanok végig
egészen az égig,
törött a szárnyam a hátamon.
Átfordul minden,
iránya sincsen,
minden mi látszik, már rég nem az.

Kis idő múlva
itt vagyok újra,
szilánkok között landolok,
sok eljátszott szerep
-bábok és nevek-
ócskára tákolt színpadán.

Harmatbársony

Benéztem és bezártam.
Senkit sem, semmi sem találtam
a pitvarokban s a kamrákban,
hát elindultam felfelé.

ahol sok fehér s néhány sárga
lámpa karcolta vibrálva,
a szemembe az egyetlen,
az egyetlen helyes irányt.

-El is megyek! -hát letettem
a kulcsokat az ajtóba.
Nem kell már, minek nekem,
ha akarja kinyithatja
bárki aki arra jár
vagy épp csak nincsen jobb dolga,
s egy harmatbársony húslétrán
csúszhat le a pokolba.

Benéztem és bezártam.
Senkit sem, semmi sem találtam
a pitvarokban s a kamrákban,
Elindultam hát felfelé.

Édesvízen

Csónakodban nincsen gondja
senkinek a világgal.
Édesvízen ringatózunk,
szép csendben, amíg ki nem hal,
Minden növény, minden állat
s már ember sem marad
körülöttünk. Könnyű pára
száll a vitorlák alatt.

Száll a gálya nincs megállás
a föld felett s az ég alatt.
Messze még a partaszállás
a szemedben csillan a Nap.
Jelzőfény elhalványul
és itt lesznek egy perc alatt
azok a fránya felhők messze hátul
és mi csak állunk a vitorlák alatt

És innen már nincs tovább,
szürkül a horizont
és innen már nincs tovább,
fakul a kép.
Te is részese lehetsz a napnak
mikor a hullámok összecsapnak
a fejünk felett.
Tudom, hogy jó veled,
De nem éri meg!

Mindenki hazamegy

Mindenki hazamegy,
még egy ital a pultnál
egy cigire gyújtasz
Még mielőtt indulnál.
És kibontja szárnyait
Egy újabb történet,
Minek a hajnal
És az álom vet ma véget.

Mindenki hazamegy,
A fiú a lánnyal,
ha nem, hát szívében
végtelen magánnyal.
Ha senki sem kérdi meg,
akkor meg mondd minek
szóljon, hogy elveszett
s keresni kár.

Kicsit őrült, de nem bolond

Azt mondják hiú, de van humora.
Halaknak rokona, de nem ostoba.
És itt az i-re még nem kerülhet pont;
Egy kicsit őrült, de nem bolond.

Ruhája álca sosem ismered meg
a maga ura s a fejed felett lebeg.
Kalapja alól most is valamit mond...
Egy kicsit őrült, de nem bolond.

Kitépett szívek, amerre jár,
Hálószobákan vár a halál.
S ezen a ponton már nem lehet gond.
Egy kicsit őrült, de nem bolond.


RANDEVÚ (EP 2008)
(LETÖLTÖM / MEGHALLGATOM)
  1. Szakadék bár
  2. Randevú
  3. Ébredés
  4. Hívatlan
Felvétel, keverés:
Alsó Sas Stúdió
Hangmérnök: Jörg Tibor

Hoffer Péter - basszusgitár
Pálffy Károly - szaxofon
Szilágyi Balázs - gitár, ének
Vérti Krisztián - ütőhangszerek
Weibl Zoltán - dob

ÉBREDÉS

Egy reggel a sárga Nap, felkel a fák alatt,
Sápadtan s álmosan az égboltra vánszorog,
mintha lángoló folyó, mely medréből épp kilép
s az izzó félhomály szülné gyermekét.

Keserű ébredés s egy újabb tévedés,
hogy; "Ez most másmilyen!", de hazudj s én elhiszem.
A hajnal szilánkjai landolnak szememben,
nem látom azt se' már, hogyha eltévedtem.

Egy reggel a sárga Nap felkel a fák alatt.
Sápadtan s álmosan az égboltra vánszorog.
Ki tudja hányadik, már rég nem számolom,
de ébrednem kéne már, hisz autóm félúton.

RANDEVÚ

Randevú egy otromba korban,
ahol tabletták íze a borban.
Álmosan várok rád a bárban,
meglátlak, de vinne már a lábam.

Bámuljuk egymást füsthomályban,
rozsda csillan egy koszos pohárban.
Az utolsót a szívedbe töltöm,
köröz fölöttünk s győz az ösztön.

Bömböl és dörömböl, bánatból, örömből,
zakatol szüntelen a szív.
Hát építs falat szavakból vérből és salakból,
de rombold le ha úgy érzed, hogy itt az idő.

Motelszobában ér a hajnal,
szikkadt croissant némi vajjal
s egy korty a maradék pezsgőből,
az egész egy perc és balra el, mert

bömböl és dörömböl, bánatból, örömből
zakatol szüntelen a szív.
Hát építs falat szavakból, vérből és salakból,
De rombold le ha itt van az idő!

SZAKADÉK BÁR

Kopott az asztal a Szakadék Bárban,
ráncokba gyűrve nyirkos közöny.
Rekedtre vedelt arc a torkán,
köszörül egyet s elköszön.

Minek is szólnál, veszett az este.
Minden mondat félig lerágva
vagy egészen, jobb ezen a részen
részegen ülni a félhomályba'.

Ilyenkor eltűnik félig a bánat
és megbújik helyén egy pillanat,
Abból a részből, ‘mit régen szerettél,
bár hajnalig még sosem maradt.

Már csak félig ülve vagy oldalra dőlve
dúdolsz egy ismeretlen dallamot.
Füledre csend száll s megnyugszik minden,
mit az éjjel(élet) belőled még meghagyott.

HÍVATLAN VENDÉG

Bevágódsz a kocsiba,
melletted hullafehérre vált a nő.
Nyomod a gázt, menned kell,
Megállni már nincs idő.
Kíváncsi voltál mindig is arra,
mennyit érsz ameddig élsz,
vörös festékkel írtad a falra
tizenkilencre lapot kérsz.

Kulcs a kézben, de nem tudod még
Melyik ajtót nyitja.
Éden vagy pokol?
Repül feléd az osztó titka.
Nyílik az ajtó, hátra lépsz,
Hívatlan vendég otthon talál,
veled marad már amíg csak élsz,
gúnyosan nevet rád: a magány.